1

Ha a kozmikus messzeségből
a Nap szava szól az érzékekhez
s a lélek öröme a látásban
a fénnyel egyesül,
akkor az Én burkaiból
gondolatok szállnak a távoli Térbe
és tompán összekötik
az ember lényét a szellemi léttel.

2

Az emberi gondolkodóerő
saját létét beleveszíti
a külső, érzékelhető világba.
A szellemvilágok újra megtalálják
az emberi sarjat, amely eredetét
bennük, de lelke gyümölcsét
önmagában kell, hogy megtalálja.

3

Így szól a Világmindenséghez
önmagáról megfeledkezve,
s eredetét felidézve
a növekvő emberi Én:
önösségem béklyóiból
magam megszabadítom,
s benned keresem valódi mivoltom.

4

Most érzem lényem valódi mivoltát:
így szól az érzés,
mely a napsugaras világban
a fényáradattal egyesül;
a gondolat fényéhez
kész melegséget adni
és embert s világot
szoros egységbe összefűzni.

5

A fényben, mely a szellem
mélységéből termékenyítőn szövődik
a Térbe
s feltárja az Istenek alkotását:
benne mutatkozik meg a lélek
valódi mivolta,
s beletágul a világlétbe,
feltámadva énem szűk valóságának
belső erejéből.

6

Feltámadott sajátosságából Énem
s önmagát megtalálja
a kozmosz megnyilatkozásként
az Idő és Tér erőiben.
A világ mindenütt
isteni ősképként mutatja nékem
saját képmása valódiságát.

7

A világ fénye hatalmasan vonzza
énemet, mely elsuhanni készül;
sejtésem te lépj most
jogaidba erősen,
helyettesítsd gondolkodó erőmet,
mely az érzékek káprázatában
kész elveszíteni önmagát.

8

Az isteni tevékenységgel együtt
az érzékek hatalma megnövekszik,
s a gondolkodásom erejét
az álom-tompaság szorítja le.
Ha egy isteni lény akar
lelkemmel egyesülni,
úgy emberi gondolkodásom
csendben az álomléttel kell,
hogy beérje.

9

Ha saját akaratom elfelejtem,
a kozmikus melegség
nyarat hirdetve tölti be
szellemi-lelki lényemet.
Veszítsem el magam a fényben -
szellemi látásom így parancsol,
s nagy erővel int sejtésem:
veszítsd el, hogy megtaláld önmagad!

10

Nyári magasságokra hág fel
a Nap sugárzó lénye,
s távoli térségeibe
vele száll emberi érzésem.
Sejtve támad bennem egy érzés,
az érzés, tompán hirdeti nékem:
megtudod majd egykoron,
megérzett most téged egy isteni lény.

11

Ebben a napsugaras órában
csak rajtad áll,
hogy a bölcs híradást felismerd,
s a világ szépségébe elmerülve
magadban önmagad érezve átéld:
elvesztheti magát az ember-Én,
s meglelheti magát
a Kozmikus Énben.

12

A világ szépséges ragyogása
lelkem mélyéről kényszerít engem,
hogy saját életem Isten-erőit
világszárnyalásra eloldjam;
hogy magam elhagyván
csak a világ fényében és melegében
keressem magam bizakodva.

13

S mikor érzékeimmel
magasságokba szálltam,
a szellem tűzvilága
lelkembe lángbetűkkel írja
az Istenek igaz szavát:
szellemi mélységekben sejtve
próbáld szellemrokon voltodat
önmagadban felismerni.